Keresztelő

Sokszor nehéz elkezdeni egy bejegyzést, mert szeretném, ha kicsit figyelemfelkeltő lenne, ha nem lenne patetikus, és ha lehetne folytatni. De a mai bejegyzést minden eddiginél nehezebb elkezdeni. Nehéz, mert számomra furcsa vallási vonatkozásról írni ebben a blogban (az inkább megmarad a személyes találkozókra, ha éppen úgy alakul). De mégis csak ezzel kéne kezdeni, mert ez a keresztelő lényege. És ez dilemma. Mivel azonban Stell valamelyik este kifejtette nekem a kádban, hogy én vagyok a családban az érzelemvezérelt fél, ő pedig a racionálisabb, és én ezzel csak részben értettem egyet, szorítkozzunk a puszta tényekre a mai nappal kapcsolatban:
Kicsi Bogyókánkat ma Gábor atya megkeresztelte, védőszentje Szent Lúcia, akihez elsősorban a vakok és a szembetegségekben szenvedők fordulnak.

Olyan emberek tartották Lucát keresztvíz alá (Lichti, mint keresztmama és Robi, mint keresztpapa), akik képesek lesznek más világlátást, szemléletmódot mutatni neki, hogy ne csak a szülei elképzelését hallja a világ dolgaival kapcsolatban unos-untalan, és hogy megtapasztalhassa, mindig van alternatíva.

Bogyesz a helyzetet meghazudtolva tündéri módon viselkedett. Stellel tartottunk attól, hogy fog reagálni a helyzetre, mivel bennünk az élt, hogy minden gyerek sír a keresztelőn, ha máskor nem, a keresztvízzel történő leöntéskor. Végül is magunk mögött hagytuk az aggódást, hisz tudtuk, hogy csak a szűk család és baráti kör lesz a templomban, így Luca sírása nem fogja felkelteni a rózsafűzérbe bealudt idős nénit és nem fogja elnyomni a kántor hamis orgonajátékát. Legfeljebb kevesebbet hallunk a liturgiából. De Ducika szinte végig érdeklődve figyelte az eseményeket, keresztanyja karjaiban végigbámészkodta a konkrét megkeresztelést, és kifele menet mindenkire mosolygott.

Nagyon jól sikerült a kis fogadás utána. Pont annyira volt előkészítve, pont annyit foglalkoztunk vele, hogy mindenki jól érezze magát és senkinek ne legyen hiányérzete, de mégse vesszen el a sültcsirkék közt a lényeg.

Egyszóval boldog nap volt.