Mindenki nyugtat minket, hogy csak az első 18 év a nehéz, de ebből is az első napok a legnehezebbek. Vagy nagyon nagy mázlink van, vagy nagyon szeret minket a Jóisten, vagy más számunkra a nehéz fogalma. Persze azt nem mondhatjuk, hogy van lehetőségünk aludni, azt sem jelenthetjük ki, hogy nem tudunk elképesztően aggódni egy-két ismeretlen helyzet kapcsán, és azt sem állíthatjuk, hogy könnyű dönteni olyan helyzetekben, amikor 9 különböző ember, 9 különböző tanáccsal rukkol elő, de mindegyikőjük a legmagabiztosabban viselkedik. Mindezek ellenére piszok jó nekünk, mert ha máshonnan nézzük a dolgokat akár felüdítőek is lehetnek: nem kell lefeküdnünk 11-kor, így még hajnalban is beszélgethetünk Eszterrel; új és új élményekben van részünk; magunk dönthetünk a saját életünkről.
Természetesen lehet azt mondani, hogy ez kezdeti lelkesedés (szerintünk egyébként nem), de a kezdeti lelkesedés már biztosan csitulna azokban az emberekben, akik az elmúlt öt éjszaka csak néhány órát aludtak.
Megoldandó nehézségek azért állnak még a következő napokban is előttünk. Csakhogy az egyik legnagyobbat említsem, Luca etetése. Mint számunkra kiderült, a szoptatás nem sétagalopp és tele van ismeretlen tényezőkkel, algoritmusokkal: "Most éhes?" "Bent van a szájában?" "Szívja rendesen?" "Eleget evett?" "Milyen pózban megfelelő most?" "Ébresszem fel, hogy egyen?" "Vigyünk rendszert bele?" "Szoptassuk igény szerint?" "Ez már tej, vagy még előtej?" "Fejjük le?" "Ne fejjük le?" "Higgyünk a doktornéninek, hogy cukrosvizet kell adni Lucának?"
Az utolsót leszámítva, melyre a válasz természetesen "Nem!", hasonló kérdéssorok tucatnyi témában felállíthatók a fürdetéstől az öltöztetésen át egészen az alvásig. És a vicces, hogy amikor egy pillanatra megnyugodva végiggondoljuk ezeket a tesztsorokat, akkor rá kell jönnünk, hogy ezt nem lehet sablonnal kijavítani, mivel Luca, a mamája, a minket körülvevő környezet, a kor, amiben élünk, az értékek, amiket fontosnak tartunk nem olyanok mint, Lenin (élt, él, élni fog), hanem egyszeriek, megismételhetetlenek. Nincsenek helyes válaszok, csak válaszok.
És mindez fabatkát sem számít. Ami számít:
- a zabálnivaló grimaszok, amik nélkül nem is igazi csajszi egy csajszi,
- a hazafiasság, ami a magyar "jány" sajátja (Eszter énekel neki, amikor nem akar tovább szopizni, pedig kéne. Ez nem minden dallal működik. Az egyedüli, ami mindig eredményre vezetett, az a "Kossuth Lajos azt üzente".),
- az elernyedt izmok a 36 fokos kádban,
- a magával ragadó nyammogó hangok,
- az az ellenállhatatlan erő, ami mindkettőnket az ágyához vonz minden egyes alkalommal,
- és az, amikor hatalmas őzike szemekkel figyeli mit beszél neki a mami vagy a papi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése